Lány az út széléről (részlet)

A lány ott állt az út szélén és a táskáját lóbálta, mintha csak úgy ráérősen várna valakire, vagy valamire. Biztosan nem buszra várt, mert a két falu között nem volt megállóhely, csak bent a községháza előtt. Az autós úgy gondolta, hogy legalább két kilométernyire volt az utolsó ház mindkét irányból. Az elhanyagolt, kátyúkkal teli út egyik oldalán hatalmas kukoricás, a másikon meg az erdő. Keskeny dűlőút kígyózott a fák, meg a sűrű bozót között. Látszott rajta, hogy ritkán tapossa emberi láb a csenevész füvét.

„Én ugyan ki nem állnék erre az elhagyatott árokszélre, ha éhen döglenék is” gondolta Pataki, de hamar meggondolta magát. Mi lenne, ha mégis itt próbálna szerencsét? A lányhoz közeledve erőteljesen rálépett a fékre. Végtére is, ha sikerül, visszanyerheti az önbizalmát, és nyugodtan közeledhet Sárihoz. Ha nem, elfelejti az egészet, és tovább éli a mogorva vénemberek magányos életét. Soha senki nem fogja megtudni, hogy itt járt. A lány se fog emlékezni rá, hiszen ő csak egy volt a számtalan fuvar közül. Fizet és hajt tovább. Egyébként elég csinos ez a lány szép, hosszú, kerek combokkal, dögös mellekkel ─ ugye így szokták mondani a srácok? ─ gömbölyded fenékkel, amelyik félig kilóg a miniszoknyából. Igaz, az arcáról festékboltot lehetne nyitni, meg azok a hosszú, lilára mázolt körmei se az ő ízlésének valók, de hát végtére is nem szerelmet akar venni, csupán arról akar meggyőződni, van-e még benne annyi férfierő, amivel egy asszonyhoz közeledni lehet.

─ Mennyi? ─ szólt ki az ablakon az anyósülésen áthajolva. ─ Attól függ, mit akarsz ─ hangzott a válasz, és közelebb lépett a lány. ─ A sima ötezer, a szopós hat. Elviszel, vagy bemegyünk az erdőbe?

Még csak az kéne, hogy meglássa valaki az ő kocsijában ezt az útszéli szajhát ─ gondolta. ─ Eleve azért jött ilyen messzire, hogy még csak véletlenül se akadhasson össze ismerőssel.

─ Az a helyzet, hogy sietek ─ hazudta. ─ Ha nem zavarnak, itt, a fák közt… ─ Ugyan ki zavarna, a nyulak, vagy a rókák? Különben szeretem az ilyen sietős pasikat. Nem cicóznak sokat az ember lányával. Beszállhatok végre? ─ Persze, hogy beszállhatsz ─ nyitotta ki a férfi a kocsi ajtaját. ─ Aztán mondd, merre menjünk. Te vagy itthon… A lány beugrott az anyósülésre, Pataki pedig megfordult a keskeny úton, aztán be az erdőbe. ─ Szóljál. Hol álljak meg, mielőtt ez a gödrös dűlőút szétrázza a kocsimat! ─ Ott, a kanyaron túl, a ligetesnél megállhatsz. Nem jár erre ilyenkor senki. Szóval, mit parancsol a vendég? ─ Semmi extra, csak a szokásos, hétköznapi menet. Csak azt akarom tudni… De ehhez neked semmi közöd. ─ De mogorva lettél, öregapám! Csak nem dobott ki a régi szeretőd? Ha nem te lennél ma az első fuvarom, úgy kirúgnálak, hogy a lábad se érné a földet. Különben meg ki a fenét érdekel a nyomorod? Letolom a bugyimat, te megcsinálod, fizetsz, és olaj! Tiszta sor, nem? ─ Jól van no, ne kapd már föl a vizet, Boriska! ─ mondta megenyhülten. ‒ Kissé zavarban vagyok, mert ritkán szoktam hozzád hasonló lányokkal találkozni. ─ Ne Boriskázz, Mónika vagyok! ─ szállt ki a lány a kocsiból. Aztán semmi cicó, mert hajt az idő! Az pedig neked pénzedbe kerül. ─ Tudom. Ne félj, nem maradok adósod. Főleg ha még segítesz is egy kicsit…

Amint meglátta a lány gömbölyded fenekét, és még meg is simogatta, rögtön érezte, hogy nem jött hiába. Aztán lelki szemei előtt megjelent Sári, a szomszéd özvegy kissé méretesebb, és lágyabb tapintású alfele, és kissé elbizonytalanodott. Lehet, hogy jobban járna, ha őt fogadná föl ápolónak, és erre a lányra íratná a házát? De ez csak egy tétova, tovaröppenő gondolat volt, születése pillanatában életképtelen. A valódi kérdés az, hogy felbosszantsa-e a fiait azzal, hogy feleségül veszi Sárit, és ráíratja minden vagyonát ─ az ő örökségüket ─, vagy elfogadja a polgármester által ajánlott szociális gondozót, aki naponta meglátogatja őt, mos, takarít rá, megrendeli az ebédjét a falusi vendéglőben. Ha Sárit választja, bizonyítania kell a férfiasságát is.

─ Az a helyzet ─ magyarázta a lánynak ─, hogy a feleségem halála óta nem voltam nővel. Annak pedig tíz éve. ─ Szegény öregapám… ─ simogatta meg az arcát a lány. ─ Szívből sajnállak. Nagyon üres lehet az életed. És most történt valami? ─ Még nem, de lehet. Lenne egy asszony, egy özvegy, aki úgy látom, hajlana hozzám. Ha még képes vagyok… Érted? ─ Hát hogyne, persze hogy értem. Rajtam ne múljon a boldogságod!

Másnap elővette a kamrából a kerékpárját és elindult az élelmiszer boltba vásárolni. Kocsival is mehetett volna, de a bicikliről úgy gondolta, könnyebben szemügyre veheti a Sári portáját. Ha kint találná a kertben, akár szóba is hozhatná neki a dolgot. Végtére is gyerekkoruk óta ismerik egymást, nem kell ennek olyan nagy feneket keríteni. Szerencséje volt, az asszony éppen a kapuban állt, valami ismerősétől búcsúzkodott. Kerek arcú, mosolygós szemű, mondhatni teltkarcsú teremtés volt. Első látásra nem is gondolta volna róla az ember, hogy már a hatvanadik évét tapossa. És már öt éve özvegy.

─ Szervusz Sárika! ─ köszönt oda neki Pataki. ─ Hazafelé jövet beugranék hozzád néhány percre, ha nem zavarlak. ─ Jól van, Pista, gyere, szeretettel várlak. Amúgy is szólni akartam már, mert meglazult az ajtómon a kilincs. ─ Az a helyzet, Sárika, hogy gondolkoztam a dolgon ─ kezdte a férfi, miután leült a tűzhely melletti fotelba. Ez volt az ő vendégszéke az asszonynál. ─ Mármint a mi dolgunkon. Te is egyedül vagy, meg én is. Jó, kisegítjük egymást, amiben csak lehet, de mégis csak más lenne egy fedél alatt. ─ Ha jól értem, te most megkéred a kezemet? ─ mosolyodott el a nő, és közelebb lépett hozzá. ─ Valahogy úgy ─ makogta a férfi. ─ Aztán te majd eldöntöd, hogyan legyen. ─ Kissé váratlanul ért a dolog ─ igazította meg kacéran a frizuráját Sári ─ ,bár éreztem, hogy készülsz valamire De mit szólnak majd hozzá a gyerekeink? A te fiaid, meg a lányom… ─ Nem kell elkapkodni a dolgot, Sárikám ─ állt föl a férfi. ─ Te is átgondolod, megbeszéled a lányoddal, meg én is alszom rá egyet. Aztán mondjuk két hét múlva leülünk és megbeszéljük a következőket.

Két hét múlva igent mondott az asszony és megengedte, hogy a férfi egy cuppanós csókot nyomjon az ajkára. Aztán elkezdte sorolni a feltételeit.

─ Rendben van, Pista, átköltözöm hozzád, ezt a házat meg kiadjuk albérletbe a húgom fiának. A Pirike képét leveszed a falról és a megmaradt ruháit is odaadjuk a Józsánénak. Tudod, az a szegény cigányasszony a falu végén. Nem tudom, szoktál-e horkolni? ─ Nem hiszem, még soha nem ébredtem föl rá. ─ No mindegy, majd kiderül. Én elég rosszul alszom, különösen az átvonuló frontok idején forgolódom sokat. Lehet, hogy külön ágyban kellene aludnunk. ─ Ugyan, Sárika, majd megszokjuk egymást… ─ Nem, Pista, ezt előre tisztázni kell! ─ Jó, hát legyen, ahogy akarod. ─ No, és még valamit! Nekem is van jogosítványom, ha együtt megyünk valahová, én vezetek. ─ Félnél mellettem az anyósülésen? ─ A fenét félnék ─ nevetett föl kacéran az asszony.─ Azt akarom, hogy nyugodtam megihasd az ebéd utáni sörödet. Különben meg szeretek vezetni. ─ Ja, hát így egészen más ─ nevette el magát a férfi is, és még aznap délután elkezdték a hurcolkodást.

Két hét múlva mégis átágyazott Sári a megszokott, régi heverőjére, mert kiderült, hogy Pataki csak horkol egy kicsit, a takarót meg állandóan maga alá gyűri. A tévét is kivitték a nappaliba, mert Sárika a híradó után rögtön elszenderült rajta, a férfi meg olykor éjfélig is bámulta. Hogy mi a fenét nézett azon az ócska műsoron?… Különben jól megvoltak együtt. Napközben elbogarászgattak a kertben, meg eljártak fürödni a harmadik faluban nem rég megnyílt melegvizű strandra. Meglátogatták a barátaikat, és azok is meglátogatták őket.

Aztán egyszer csak eszébe jutott a férfinak az az útszéli lány, aki összehozta őket. Az a kemény, gömbölyű fenekű szajha, az a Mónika, vagy hogy hívták. Olykor még álmodott is róla. Hú, micsoda szép álmok voltak azok… Egyszer el is ment arra kocsival, ahol annak idején fölszedte az út mellől. Egy másik lány állt ott az árokparton a táskáját lóbálva. Ez közel se volt olyan csinos, mint az a másik. Rákérdezett, de ez még csak a nevét se hallotta Mónikának. Azt mondta, naponta cserélik a lányokat, nehogy feltűnjenek a zsaruknak. Hazament, megvacsorázott, és leült a tévé elé. Valami muzulmánokról szóló riportfilmet adtak. Egy nagy szakállas férfi ment elöl, utána meg tisztes távolból követték a feleségei. Voltak vagy hatan.

─ Hát ez az ─sóhajtott föl magában. ─ Elég lenne nekem kettő is. Az egyikkel napközben elbogarásznék a kertben, a másikkal meg eltölteném az éjszakát.

(Megjelent a Tapicskoló című kötetben.)